Fotó: Pethe Attila
Donald J. Trump amerikai elnöki beiktatása után egy nappal, 2017. január 21-én Washingtonban megrendezték Nők Menetét (Women’s March), tiltakozásul az elnöknek a nőkkel szembeni eddigi negatív megnyilvánulásai és véleménye ellen, és a nők emberi jogainak megerősítésére. Az eseményhez végül rengeteg férfi is csatlakozott, és a kezdeményezés más emberi jogi témákat is felölelt, ami rámutat a nők gyakran többszörösen hátrányos helyzetére és a nők elleni hátrányos megkülönböztetés más csoportok elnyomásával való rokonságára. Szolidaritásképpen a világ számos nagyvárosában is szerveztek Nők Menetét, így Budapesten is megrendezésre került „Falak helyett hidakat!” címmel amerikai aktivisták, elsősorban Janet Kelley ösztönzésére és szervezésében.
Az eseményen beszédet mondott Keveházi Kata is, a Jól-Lét Alapítvány és a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség nevében. Beszéde itt olvasható:
Forrás: 168 Óra
„Keveházi Kata vagyok. 17. éve dolgozom a nőkért, és van 3 lányom. Büszke vagyok rá, hogy itt lehetek, és résztvevője lehetek ennek a napnak.
Ez egy történelmi nap. Mától a világ leggazdagabb és legbefolyásosabb országának vezetője egy olyan férfi, aki megtestesíti mindazt, amitől ez a világ, amelyben élünk, romlott, veszélyes, és fájdalmakkal teli: a férfiuralom erőszakosságát, gátlástalanságát, agresszióját és fölényességét.
Legyünk bátrak kimondani, hisz tudjuk: a háborúk, a szegénység, az éhezés, a környezetrombolás, a migráció mind a patriarchális hatalmi célok, hataloméhes férfiak végzetes, százmilliók pusztulásával járó játékának következményei.
Az erőforrásokért, pénzért vívott véres vagy vértelen ütközetek leginkább kiszolgáltatott áldozatai a nők és lánygyermekek. A nők elleni erőszak jól bevált tömegpusztító fegyvere minden háborúnak, a zaklatás a munkahelyi kultúra és a mindennapok része, a verbális, sőt a fizikai bántalmazás sokak családjában az élet természetes velejárója.
A mai nap történelmi nap, hiszen világszerte nők tömegei menetelnek, hogy megmutassák a nők erejét.
Igen, nagy utat tettünk meg, mi feministák, és a nők egyenlőségét támogató férfiak az elmúlt 100-150 évben. A nők tanulhatnak, fizetett munkát végezhetnek, választhatnak és választhatók, javakat birtokolhatnak, saját akaratukból házasodhatnak és válhatnak el, dönthetnek arról, mikor és kitől szeretnének gyermeket vállalni. Már ott, ahol. Mert vannak országok, társadalmi csoportok, ahol ez korántsem evidens.
Sok mindent elértünk, de tudjuk, hogy mindez kevés.
Garantált jogok ide vagy oda, a férfiuralom megszállottjai és gyakorlói (és velük a nekik bólogató nők) elidegeníthetetlen joguknak tartják, hogy előírják,
– hogy mit tudunk – többnyire nem eleget, de azt se jól
– hogy mire vagyunk képesek – na jó, középvezetők esetleg lehetünk,
– hol a helyünk – otthon, természetesen,
– mi a feladatunk – a szeretteinkről való gondoskodás – mert magunktól eszünkbe sem jut
– hogy mennyit érünk – annyit semmi esetre sem, mint egy azonos képzettséggel, tapasztalattal rendelkező férfi,
– hogy mennyire és mennyiben vagyunk hasznosak a munkahelyen és használhatók az ágyban.
A többség társadalmi megbecsültségét mind a mai napig az adja, van-e mellette férfi, elég szépek, kedvesek, alkalmazkodók vagyunk-e, szülünk és háztartunk-e rendesen.
Magyarországon nem sokra becsülik a feminizmust. Kommunista métely, amúgy is posztszocialista örökség, hogy a nők és férfiak egyenlőségét a törvény biztosítja – ez nem is kérdés.
Hogy romlott a nők helyzete?
Hogy az idősgondozás, a házi betegápolás gyakorlatilag megszűnt; hogy továbbra sincs elegendő bölcsőde; hogy az egészségügyet már csak a dolgozók tartják életben; hogy a sérült gyermeket nevelő anyák 10% alatti arányban tudnak dolgozni; hogy csökkent az iskolaköteles életkor; hogy Nyíregyházáról nevezik el Amszterdamban a piros lámpás negyed egy részét; hogy nő a női
hajléktalanok aránya, hogy a legkonzervatívabb muszlim országok szintjén áll a parlamenti képviselők aránya, és hogy 1 árva nő sincs a kormányban? Ugyan.
Annyira egyenlők vagyunk, hogy nőkérdés más nincs is. Csak családok vannak, az alkotmány által is védetten. Nem érdekes, hogy minden ötödik család egyszülős, ahol 90%-ban a nő a családfenntartó. Hogy a 3 éve alatti gyermekgondozási segély vagy a sérült gyermeküket, hozzátartozójukat gondozó nők által igénybevető ápolási díj összege a létminimum egyharmada. Hogy a gyermekek fele szegénységben él és 50000 7 éven aluli gyermek éhezik. Miközben 4 milliárdért rendezünk be egy várbéli dolgozószobát. Az sem indokolja az Isztambuli Egyezmény ratifikálást, hogy a magyar rendőrség még mindig ott tart, hogy családon belüli erőszak esetén ki sem jön, ha nem folyt még vér. Ha mégis, hát nem történt semmi. Minek ugrál annyit az asszony. A parlamentben is megmondták, hogy „Fogd be a szád, anyukám”!
Hát mi befogjuk. És gályázunk és gólyázunk.
A férfiuralom nem lenne a nyakunkon, ha a nők többsége el ne fogadná alárendelt szerepét. Saját és gyermekeik anyagi és biztonsága érdekében alkalmazkodunk a zaklató főnökhöz, a bántalmazó férjhez, hálásak vagyunk a buszsofőrnek, ha vigyorogva mégis kinyitja az ajtót, és megdicséri a külsőnket.
Csapda ez nőtársaim, hogy a férfiak, az erős férfiak teremtik meg a biztonságunkat, miközben a legfőbb veszélyforrást a világ biztonsága, és hétköznapjaink biztonsága szempontjából éppen az arrogáns férfihatalom jelenti, az egyenlőtlenségek növekedése, a hatalom nélküliek elnyomásán és semmibevételén alapuló patriarchális értékrend fennmaradása jelenti.
A mai nap azért is történelmi nap, mert ma világszerte milliók menetelnek együtt azért, hogy kifejezzék, nem, nem fordulunk vissza! Nem engedünk az eddig elért emberi és szociális jogainkból, szolidárisak vagyunk egymással, minden kisebbséggel, a kiszolgáltatottakkal.
Kedves nőtársaim, elég erősek, okosak, önállóak és felelősségteljesek vagyunk. Ne féljünk a vezető szereptől, ne féljünk az érdekeink és gyermekeink érdekeinek képviseletétől, álljunk ki a jogainkért, a kiszolgáltatottakért, a társadalmi igazságosságért, egymásért és önmagunkért.”
Forrás: Facebook
Az esemény Facebook-oldala: Women’s March on Budapest